Szilvási Lajos idézetek

Azt hiszem, a kisgyerek, egy négy-öt-hat éves kiskrapek agyában az a két fogalom, hogy apa és védelem, valahogy egyet jelent. Nekem az apám nem volt oltalom, nem volt pajzsom a világ ellen. A világ ellen, amitől sokszor féltem.

Miért nem tudom utálni? A logika totál azt diktálja, hogy utálnom kell. Erőltetném, de úgyis hiába. A logika csődje ez az állapot. Fertőzés. Szepszis. Fáj az egész egyéniségem, de ez a fájás is egészen abszurd, mert párhuzamosan valósággal jó, hogy így fájok.

Nem hibbantam meg, csak éppen cáfolhatatlanul szerelmes vagyok, cáfolhatatlanul és visszafordíthatatlanul, amely utóbbi kifejezést a memóriám mintha a mai tévéhíradó szövegéből raktározta volna el.

Az igazi szerelem ott kezdődik, amikor bizonyítani kell, hogy mindenre képes vagy a másikért.

Harc az élet, ne tékozold bizalmadat.

Kell, kell, kell ez a lassan ölő, gyógyító fájás, kell ez az érvágó, pengefinom kín, kell ez a sok metsző méregkristály a megmart hátam égő bőrének, a párás pórusaimnak. Befalazva dobol, ver, ver félre a kerge szívem.

Ezt a lányt akarom látni, nézni, bámulni addig, ameddig itt van a közelemben ugyanabban a térben, mint én. Le nem venni róla a szemem, ameddig csak nézhetem. Ameddig el nem tűnik megint.

Az ítélkezéshez nem jog kell, hanem ok.

Egy kisgyereknek, egy kisfiúnak is, százszor inkább az anyjára van szüksége, mint az apjára.

Ha az ember mögött már sok a siker, ezekkel együtt megjönnek a mutatós bölcsességek is.
	Ott fenn a hegyen